Az a halálom... ...hogy mennyire alkalmatlanok a fiatalok manapság.

Mármint munkára!
Mármint az étterembe.
Mert mostanra már nem az van, mint tíz éve, hogy vendéglátós minden második ember, aki állt két percet a a pult megett. Nehem!

Sajnos mostanra, kis országunkat - ha eddig nem tudtad volna: Magyarországot - elhagyták a valamire is képes vendéglátósok.
Ezzel nincs is baj!
Ha kint jobban keresnek és mg akarnak élni - ugyanakkor nem kívánnak adózni ennek a rabló politikai elitnek, amit kineveltünk - menjenek csak ki és sok sikert kívánok nekik!
Igazuk van!
Odakint, ugyanazért a szar munkáért legalább meg lesznek fizetve.

Viszont, üröm az örömben, hogy nálunk meg alig maradt használható ember.
Most már lassan egy hónapja próbálunk találni rendes kollégát. Kitettünk pár posztot és néhány papírlapot az ablakokra, rajta csalogató felirattal, hogy bizony, kell ember.

De a felhozatal eléggé vegyes.
Sajnos, úgy néz ki, eddigi tapasztalataink alapján, hogy alkalmas embert találni kifejezetten olyan ma, mint tűt keresni a szénakazalban.

Még eddig a legjobb ember egy ötvenes családanya, aki teherbírásával példát tudna mutatni sok mai fiatalnak.

A fiatalok?
Hogyan ne sértsük meg őket?
Néhány jó tanács fiataloknak, ha munkát kerestek:

- Szóval, ne legyen műkörmöd, mert egy étteremben nincs rá szükséged, de tényleg. Nem szépnek kell lenned, hanem ügyesnek, gyorsnak és nagy teherbírásúnak. Ha férjre vadászol, azt tedd máshol...

- Ha mondjuk szeretsz is olvasni, könyvet ne vigyél be a munkahelyedre. Ha azt hiszed, bárki azért fizet neked, hogy munkaidőben  - ami azt jelenti, hogy beérkezésedtől távozásodig - olvass, akkor neked valamelyik hírügynökségnél kell hírolvasónak szegődnöd.

- Ha mondjuk elszívtál egy cigit, utána legalább tegyél úgy, mintha dolgoznál. Mit? tudja a tököm, de legyél kreatív. Nem feltétlenül előny az, ha öt perc alatt összebaszod a kiadott munkát, hidd el. Van, amikor a gyorsaság plusz pont, de mondjuk, ha ablakot kell pucolnod, ott nem az számít, hogy milyen gyorsan maszatolod össze az üveget, hanem, hogy utána a megcsillanó fényben ne rajzolódjon ki se ujjlenyomat, se egyéb zsíros folt.

- Ha épp nincs tenni valód az étteremben, akkor se ülj le. Mert nincs olyan, hogy nincs tennivaló egy étteremben!!!
Akkor ülj le, amikor elfáradtál, ne akkor, amikor a segged akarod mereszteni. De ha nincs vendég, akkor elég nehéz csak úgy elfáradni. Tudom, mert magam is végig bírok állni nyolc-tíz órát.

- Ha leültél, majd felálltál, hogy a kollégád is leülhessen kicsit egy cigire, te már ne gyújts rá, vele egy időben. Miért? Azért, verjem bele abba az okos fejedbe, mert ez nem páros tevékenység egy étteremben, tudod? Amíg az egyik cigizik, eszik, vécén ül, addig a másiknak, ha ketten vagytok, rendelkezésre kell állnia a vendégek számára.

- Ha új vagy egy helyen, legalább tegyél úgy, mintha érdekelne a munka. Ha meg nem érdekel vagy nem tudsz úgy tenni, mi a fenét keresel éppen ott? Ne raboljátok egymás idejét. Húzz a fenébe és add a helyed annak, aki dolgozni akar.

- Nem baj, ha nem tudsz valamit, de ne legyél rest kérdezni. Főleg, mivel nem tudod, mi az adott helyen a szokás.

- Ha kiadsz egy italt, ételt, ne kelljen már rád szólni, hogy írd fel az asztalhoz. Vagy tele vagy pénzzel és te akarod kifizetni?

- Van mobilod? Jaj, de izgi. Félre tudod tenni mondjuk úgy, hogy óránként maximum egyszer nézel rá? Vagy csak ha hívnak? Vagy te annyira fontos ember vagy, hogy percenként ellenőrizned kell valamit? Megértem én, hogy azon ér el anyu vagy apu, vagy húgi, vagy Ferike, akivel most épp szerelmesek vagytok, de a munkahelyed nem kaszinó. Amikor nem volt mobil, érdekes, elvoltak az emberek anélkül, hogy egy apró ketyerét basztassanak egész nap.

- Ha végképp nem tudod, mit csinálj, akkor csináld azt, kivétel ha nem szólnak rád, amit a veled együtt beosztott kolléga csinál, mert elvileg ő tudja, mi a dörgés. Ha nem is tudod csinálni, legalább figyeld meg őt munka közben és igyekezz belőle tanulni.

- Ha terveid hamarosan másfelé szólítanak, tényleg teljesen felesleges adott helyen rabolni az idődet. Sok étteremben nem átutazó vendégekre van szükség munkafronton, hanem megbízható, maradó emberekre, akik hosszú távban gondolkodnak.

- Ha már új emberként kezdenél dolgozni valahol, ne azzal kezdd, hogy te nem csinálod ezt, nem csinálod azt. Ki alkalmazna úgy, hogy már első alkalommal te akarod irányítani azokat, akik már letettek valamit az asztalra. Ha pl. egészségügyi problémák miatt nem tudsz 100%-osan részt venni egy brigád munkájában, minek akarnál a része lenni? Az nem baj, ha nem vagy tökéletes angolból, mert kisegítenek, de ha te azzal indítasz, hogy angolokhoz eleve ki sem mész, minek alkalmazzanak? Azért a két szép szemedért? Nagyon szép két szemnek kell ahhoz annak lennie...

- Ne akarj üzletvezető lenni húsz évesen más üzletében. Ahhoz, hogy tudd, mit várhatsz el másoktól, neked is végig kell járnod a szamárlétrát. Nincs olyan, hogy sima ambícióval te jó vezető legyél. Már csak azért sem, mert miért vívnád ki olyanok tiszteletét, akik már letettek valamit az asztalra? Ha valaki felajánlja neked, hogy üzletvezető legyél egy sikeres étteremben - vagy sikertelenben - az vagy valamelyik családtagod, aki hagyja, hogy monopolizzál a pénzével, vagy olyan, nálad feltehetően idősebb üzletember, aki ugyan kezedbe adja a gyeplőt, de hamarosan mást is. Mert mit tudsz felmutatni a fiatalságodon kívül, hogy te főnök legyél valakinek a pénzében, amiért nem te dolgoztál meg? Ne legyél már naiv.

És ezzel csupán a felszínt karcolgatom.

(Folyt. köv.)

Az a halálom... ...amikor alkalmatlannal kell dolgoznom

Sok ezer éves vendéglátós elfoglaltság után is ki merem jelenteni, hogy nem vagyok jó felszolgáló. Miért?
Mert hangulatfüggő, hogy kivel és mennyire vagyok kedves. Meg nem vagyok képes négy tányérnál többet kivinni. Nincs is igényem arra, hogy felhalmozzak a karomra mondjuk 15-20 megpakolt tányért. Azt sem tudom, hogy balról kell e betenni az ételt a vendég elé
 vagy nem. Az udvariassági formulákat sem ismerem, habár, amennyire követem az ilyesmit, az eltelt harminc évben is sok minden megváltozott a világban.
Szóval, jó pincér nem vagyok, csupán dolgozom a vendéglátásban. Kiviszem az ételt és italt, ám a borokról fingom sincs. Néha még az ételek is megviccelnek.
Belecsöppentem - 14 évesen - benne ragadtam.
Ha már választanom kellene, akkor az én világom a fekete mosogató...
Alkalmatlan vagyok amúgy a komoly vendéglátásra, erre igényem sincs és úgy vélem, ha egy esküvőn kellene helytállnom, rendesen elvéreznék, mert túlizgulnám - pánikroham lehet a megfelelő elnevezés - magam.

Éppen azért, mert nem vagyok profi, nem is szeretek nagyon új embereket betanítani, hiszen magam sem vagyok megfelelő erre a szakmára... hivatásra.
De van, akivel lehet együtt dolgozni.
Viszont, akiket rühellek és eddig nem nagyon lettem megcáfolva az évek során, azok a kb. vagy legtöbbször pont 18 éves - pluszminusz 1év - fruskák, akik az új generációs - értsd. valamikor a kilencvenes évek vége felé születtek - vendéglátást nyomják.
Azaz, pont alkalmatlanok rá.
A legtöbb figyelem zavaros. Látod rajta, hogy amit mondasz és alkalmazhatná a szakmában, arra képtelen odafigyelni.
A másik, amikor ő már azt tudja. (Mert otthon is csinálta, egyszer, hat évesen, esett az eső...)
Vagy, mert nyolc centis körme van.
Vagy, mert apuka, anyuka a segge alá tolt egy szép életet és valakinek bizonyítani akar, hogy képes megállni a helyét a munkában is, pórnép között.

De képtelen.
Mert figyelmetlen, érdeklődés mentes, tehetségtelen, részvétlen, stb.
Mert tizennyolc éves és leszarja a világot, hiszen benne a családja felépített már egy elképzelést, amely rögzült és úgy véli, az a nagybetűs "VENDÉGLÁTÁS", több se kell.
Hogy szép, fiatal, mosolyog, elveszi a pénz a fizető vendégtől, kasszíroz és azzal kész, nincs több feladat.

Ha pedig rákérdezel, hogy mit szeretne csinálni, akkor tele van tervekkel. Egyszerűen úgy képzeli és ezért kicsit arrogánsnak tűnhet, hogy pont üzletvezetésre termett.
Mert valahol - ki merem jelenteni - lusta is, aki papírokat akar tologatni és másoknak megmondani, mit csináljanak.
Csak ehhez elfelejtenek valamit és sosem fogják megtanulni:
- Azért kell a legalján kezdened és megcsinálnod a sok szart, hogy később pontosan tudd, hogy miket várhatsz el az emberektől, hogyan is bánj velük és ennek megfelelően jó, de minimum, ügyes vezető lehess.
Keveseknek adatik meg, hogy agyban ott legyenek és a semmiből indulva sikerre vigyenek egy felvállalást, üzletet, egy bármit.

Ha életedben nem dolgoztál keményen, miért képzeled, hogy neked erre van tehetséged?
Sokan vagytok.
Gondoljátok, hogy ti, mind, együtt, egy tehetséges generáció vagytok?
Csupa üzletvezető, főnök, irányító?
Anélkül, hogy a másik oldalról ismernéd az irányítást?

Példa:
Fiatal volt, húsi, kedves arccal, anya kedvence.
Első heteit töltötte a vendéglátásban.
- Moss fel, addig csinálom a többit.
Felmosott a helyiségben. Szánt rá vagy öt percet. Meg egyetlen vödör vizet. Nem emlékszem, hogy tett bele hypo-t.
Tanította rá valaki?
Ha rákérdezel, akkor persze bólogat. "Anyu megmutatta, hogyan kell!" - húzza el a száját, h rákérdezel.
De ez hazugság.
A legtöbb fiatal lánynak, akinek otthon gazdag szülei vannak, miért tanítanának meg olyan alantas dolgokat gyermekeiknek, mint egy egyszerű felmosás? Rosszabb esetben, maga anyu sem tudja a felmosóvizet elkészíteni, hiszen arra ott van Marika, az ötvenes bejárónő - akinek két lánya van, de ők tényleg megtanulták, hogyan kell takarítani - anyu pedig orvos, ügyvéd vagy valami flancos cégnél képvisel valami komoly posztot.
És már anyu sem jeleskedett a földi élet mindennapi poklában.
Mert nem volt rá szükség.
Akkor miért csodálkozom, hogy a lánya nem képes felmosni rendesen egy padlót.
Látta néha Marikát.
Talán még kedveli is a hölgyet és beszélgetett vele, amikor az a konyhában tett rendet.
Ettől ő maga alkalmatlan egy egyszerű feladatra.

Te pedig ránézel a padlóra és látod, foltosan szárad, koszcsíkosan.
Ha rászólsz, hogy nem sikerült, akkor megsértődik.
Mert otthon sosem szóltak még rá, ha nem volt képes valamit megcsinálni.
Mert azt megcsinálta helyette valaki.

Szóval húsi felmosott, de szarul, letörölte az asztalok felületét, de felületesen és minden új feladat előtt leült a vendégtérben a seggére, mert nem tudja - honnan tudná - hogy a pincér nem ül le minden pillanatban, hiszen annyi a munka, hogy sosem fogy el.

Te pedig bíztál benne, hogy ezen munkákat elvégzed, amíg ő szépen, akkurátusan felmos.
De az meg nem öt perc.
Nem is tíz.
Jó munkához, legyen bármilyen alantas, és egyszerű, idő kell.
- Kész vagyok.
- Már felmostál?
- Minek húzzam vele az időt. Gyorsan fel lehet mosni. - jelenti ki, mert nem tudja azt, amiről beszél.
Ezzel ráhagyod, mert ha lenne esze, akkor legalább elszöttyögött volna a felmosással, hogy teljen az idő, te pedig haladj a többi munkával.
Azonban ott a gond, hogy türelmetlen és utálja a munkát, ezért ami feladatot kap, azt is összebassza, miközben úgy érzi, hogy a gyorsaság egyfajta erény és plusz pontot érdemel a nem létező "Nap dolgozója" oklevélen.
Azután meg azt veszed észre, hogy mikor utána használod a porszívót, az el van dugulva némi vizes földdel, mert olyasmit szívott fel vele, amit nem szabad.
De ezt sem tudja, mert... nem szívta magába az anyatejjel.

Bezzeg fizetési igények, azok vannak.
Meg telefon a zsebben, amit percenként vesz elő, mert fontos ember.
Ha ő nem, akkor az anyja.
Az apja.
Vagy a kutyája, mert annak is van mobilja.

Te pedig kénytelen vagy feladni egy új hirdetést, mert a legtöbb tizennyolc éves, aki ezüstkanállal a seggében született, alkalmatlan rá, hogy embereket szolgáljon ki.
Mert csak abban élt és gondolkodik, hogy ő az, akit ki kellene szolgálni.
A világnak.

Az a halálom... ...ha valaki a másik zsebében vájkál

Ha vendéglátásban dolgozol - vagy egyéb, nem állami területen - előfordulhat, hogy a bérezés megegyezés tárgya két ember között. A főnök ajánl valamit, amit vagy elfogadsz, vagy nem. Ez ilyen egyszerű.
Mondjuk, az egyik nőnek felajánl 600Ft-os órabért konyhai munkáért, ami főleg mosogatás.
Azt mondja a nő: - Kevés.
- Legyen akkor 700Ft.-
- Rendben.
Az alku létrejött és a nő dolgozni kezd.

Jön a másik.
- Ajánlok 600Ft.- órabért.
A nő elgondolkodik kicsit, majd rábólint.
Nem kér többet, nem áll tovább, elfogadja.
Az alku létrejött és a második nő is dolgozni kezd.

Azután, aznap végeznek a melóval, mennek öltözni és a megegyezés szerint, napi kifizetés esetén, odamennek a főnökhöz, hogy megkapják a kialkudott órabért.
Teszem azt, ilyenkor a főnök az egyiket elküldi sétálni, mert nem ildomos egymás előtt kifizetni őket. Nem feltétlenül azért, hogy a kevesebbet kapó nő ne tudja meg, hogy a másik jobb bérezéssel van ott, hiszen eleve egész nap együtt dolgoztak és úgyis megdumálnak mindent, ezt is beleértve.

De általában, aki mosogatói állásra jelentkezik, nem az éles, briliáns eszéről híres.
Teszem azt, a pincér fizet, nem a főnök.
A két nő együtt jön a pénzéért.
Mint két kis tyúkocska, várják a manit.
Egymás mellett.
Még a pincér is tudja, hogy nem fogja őket így kifizetni, ezért jelez az egyiknek, hogy sétáljon egyet. Nos, mivel igen magas kvócienssel rendelkeznek, nem történik távozás. Sőt, mintha a kevesebbet kapó, direkt figyelésre rendezkedett volna be. Arrébb lép, de a füle a helyén marad. Így most kb. hatvan centis a cimpa és finoman rezeg, ahogy igyekszik meghallani, mit számol a pincér a másiknak.

Ez persze nm fog azzal az összeggel egyezni, amit ő kap, azonban azzal igen, amire korábban rábólintott, fizetség gyanánt. (Ne gondold, hogy a főnökök meg kötelesek mindenkinek ugyanannyit fizetni, hiszen sokszor az elvégzett meló sincs arányban.)

Történetünk 600Ft-os órabére egy roma nő, gyenge fizikumú, rövid eszű. Ez már akkor kiderült, amikor a konyhába vezető lépcsőn először kellett levinnie pár mosatlan tányért. Szeme kikerekedett és látszott, a cipelgetés nem az ő világa. (Amúgy a munka sem...)
- Hát én itt nem cipekedem. - jelzi. Abban igaza volt, hogy a lépcső nem éppen egy puha felhő könnyedségével simul a talp alá, azonban két nap után a test megszokja a kényelmetlen fokokat.
A nő egyszerűen csak nem szeret dolgozni.
Szól neki a személyzet, hogy üresben nincs séta le meg fel. (A konyha hátránya, hogy a vendégtérbe csak ezen a lépcsőn juthat fel a tányértól kezdve az ételig minden. Hogy egységes legyen a szívás, ezért adott helyen mindenki kiveszi a részét a cipekedésben. A roma nő nem. Módszeresen üresben megy le és fel. Nem is szólsz neki többször, mert van tapasztalatod, amiket az évek alatt gyűjtöttél az adott mentalitású segéderőről, így pontosan tisztában vagy vele, hogy sokáig nem lesz kollégád.)

Szóval, a nő füle érzékeny és hamar kiderül, hogy a másik többet kap 800Ft-tal, hiszen mindketten nyolc órát dolgoztak, csak a másik egy százassal többet kap.

Mit tesz ilyenkor az önérzetes haderő. Lázad.
- Nem hatszázban egyeztetek meg és fogadtad el? - kérdeztem.
Lázad, de már magában, mert tudja, hogy így van.

Persze eleve nem érdemli meg a több pénzt, mert a pincérlány, akárhányszor lement a konyhára valamiért, jelezte, hogy a roma nő valamiért mindig épp akkor telefonál odakint, a pince folyosóján, ülve, cigivel a kezében.
Ja, mert pénz az nincs, de önérzet meg okosteló azért akad. Azon meg egység. Meg valaki, akivel lehet munkaidőben pofázni, hiszen annyi fontos megbeszélni való van...
A 700Ft-os azonban még főz is, ételt rak a sütőbe, fel-le hordja egész nap a chafinget, megpakolva kajával, stb.
Durván kétszer annyit dolgozik.

Azért a nő jelzi, nem jön így többet.
Te pedig nyugtázod, mert nem kell kirúgnod, amiért nem ér sokat a munkája.

Csak azt nem értem, minek fogad el egy ajánlatot, ha azután az nem felel meg?
Ha meg megfelelt, de mégsem, miért nem dolgozik egy ideig és kér emelést?

De amit a legkevésbé értek, hogy minek vájkál a másik zsebében?
És ez a jelenség bármilyen területen jelen van, ahol személyes a bérezés.

Sokan azt hiszik, hogy ha valaki megérdemel egy jobb összeget, akkor azt ők is azonnal megérdemlik.
Csakhogy a bérezéses tárgyalás nem úgy működik - kivétel állami szinten talán - hogy egy jó tárgyalásai alapok miatt előnyösebb bérezést tud kicsikarni, azt meg rögtön rápakoljuk a többire. NEM!

Mindenki, szépen, habitusának megfelelően harcolja ki a saját érdekeit.
Hiszen nincs két egyformán dolgozó ember sem.